Írta: FÉK

HIV vírussal és Hepatitis C-vel is fertőződött a nyolcvanas évek elején egy Steve Sawyer nevű kisfiú, akinek hemofíliája (vérzékenysége) volt. Egy vérátömlesztés során kapta el a fertőzést, mivel akkoriban még nem ellenőrizték a vérkészítményeket. Néhány év múlva, 19 évesen - tudva, hogy már nincs sok ideje hátra - úgy döntött, hogy haláláig különböző egyetemeken és főiskolákon fog beszélni a diákoknak arról, hogy hogyan lehet rettenetes körülmények között is reménnyel és békével telve élni.

1998-ban a Fiatalok az Élet Küszöbén diákszervezet meghívására az akkor 22 éves Steve Budapesten és Szegeden összesen kb. 2000 diák előtt beszélt.

Világszerte is diákok ezrei mesélhetnének arról, hogy az, amit Steve elmondott, örökre megváltoztatta az életüket. A következő beszámolót a Kaliforniai Egyetemen mondta el:

Amerika keleti részének partjainál egy haditengerészeti hajó cirkált a sűrű ködben. Az éjszakában egyszer csak a szolgálatos matróz észrevett egy fénypontot, és értesítette a kapitányt. „Uram, a távolban egy fényforrás közeledik egyenesen felénk. Mit tegyek?" A kapitány parancsot adott, hogy fényjelekkel értesítsék a másik vízi járművet, hogy változtasson irányt. A jármű válasza így hangzott: „Nem, önök változtassanak irányt." A kapitány újra parancsot adott, hogy a másik jármű haladéktalanul változtassa meg irányát. A válasz ismét az volt, hogy „Nem, önök változtassanak irányt." Utolsó próbálkozásként a következő üzenetet adták le: „Itt az amerikai haditengerészet egyik hadihajójának a kapitánya. Felszólítom önöket, hogy azonnal változtassák meg irányukat." A válasz a következő volt. „Nem, ön változtasson irányt. Ez itt egy világítótorony."

Ez a történet számomra nagyon jól illusztrálja azt, ahogy a fájdalmat és a szenvedést kezeljük. Ahelyett, hogy mi változnánk, mindig azt szeretnénk, ha a körülményeink változnának meg. Az én életem tökéletes példa erre.

Hemofíliával születtem, egy olyan betegséggel, amelynek hatására az izmok és az ízületek látszólag minden ok nélkül megduzzadnak. A hemofília kezelésére donorok által adott vért használnak. Nos, valamikor 1980 és 83 között az egyik vérkészítmény, amit kaptam, HIV vírust tartalmazott. Valamikor később hasonló módon Hepatitis C-vel is megfertőződtem.

Tulajdonképpen egészen 1990-ig, második gimnazista koromig nem tudtam, hogy HIV pozitív vagyok. Amikor végül megmondták, a kezdeti reakcióm elég szokványos módja volt annak, amikor az ember valami olyan dologgal szembesül, amit nem tud kezelni. Egyszerűen elutasítottam a gondolatot, hogy HIV pozitív lennék és úgy tettem, mintha nem így lenne. A HIV-nek, a hemofíliával ellentétben, nem voltak fájdalmas tünetei. Ha ugyanis a hemofília miatt megdagadtak az izmaim és az ízületeim, az rettentően fájt. De a HIV-nek nem voltak külső szimptómái. Könnyű volt úgy tennem, mintha nem is létezne, mivel nem igazán volt észrevehető. A szüleim is pontosan így kezelték a helyzetet: „Jól nézel ki, hát biztos jól is vagy" - mondták.

Van erre egy nagyon jó példa a Gyaloggalopp című filmben. Az egyik jelenetben Artúr király az erdőben lovagol, amikor észrevesz egy elnyűtt fekete páncélt viselő lovagot. A lovag elállja az utat, és hamar kiderül, hogy Artúr király csak akkor tud továbbmenni, ha legyőzi őt. A csata elkezdődik, és Artúr királynak sikerül az ellenfél egyik karját levágni. Artúr elteszi a kardját, meghajol, és elindul, hogy továbbmenjen, de a lovag rákiált: „Ne tovább!" Erre Artúr király: „De hát levágtam a karodat!" A lovag odanéz, aztán válaszol: „Dehogyis vágtad le!" A király erre lenéz a földre, és ezt mondja: „Ott van a kezed a földön!" Erre a lovag: „Á, csak egy kis karcolás!" Artúr király rájön, hogy csak akkor mehet tovább, ha komolyan megcsonkítja a lovagot. Így hát szép sorjában levágja az összes végtagját, amíg végül már csak egy törzs és egy fej marad a lovagból. Ahogyan a király továbbmegy, még sokáig hallani a lovag kiabálását: „Gyere vissza, te gyáva, szétaprítalak!"

Hát, szükségtelen mondani, hogy a lovag a valóság elutasításában élt. Nem tudott szembenézni a ténnyel, hogy elvesztette a csatát. Ám azzal együtt, hogy ez csak egy vicces példa, az elutasítás valójában óriási veszélyeket rejt magában. Ha ezek után továbbra is elutasítottam volna azt a tényt, hogy HIV pozitív vagyok és nem tettem volna meg a szükséges óvintézkedéseket, például amikor megvágtam magam, akár meg is ölhettem volna másokat. De az elutasításban a saját magadra leselkedő veszélyek is hasonlóan nagyok és fájdalmasak. Ha valamit sokáig görgetsz magad előtt, miközben úgy teszel, mintha ott sem lenne, akkor a dolog egyre nagyobbá válik. Végül pedig robbanni fog.

Három évig tudtam tagadni magam előtt, hogy HIV pozitív vagyok. A középiskola utolsó évében viszont egyszer csak nagyon beteg lettem. A betegség tünetei elkezdtek kijönni rajtam. A T-sejtek azok a fehérvérsejtek, amelyek a fertőzéssel harcolnak. A T-sejtjeid számából lehet megállapítani, hogy HIV pozitív, illetve AIDS-es vagy-e. Ha a T-sejtjeid száma 200 alatti, akkor már teljesen kialakult nálad az AIDS. Hát, az én T-sejt számom 213 volt, és egyre csökkent. Nagyon, nagyon beteg voltam, és totál sápadt. Nem bírtam enni sem. Nem tudtam tovább úgy tenni, mintha a HIV fertőzésem nem létezne ez nagyon, nagyon valóságossá vált.

Az elutasítás nem működött tovább, úgyhogy egy új módot kellett találnom arra, hogyan lehetnék majd képes szembenézni mindazzal, ami még várt rám. Először megpróbáltam valaki mást okolni. Úgy gondoltam, jobban érezném magam, ha valaki odajönne hozzám, és közölné velem: „Steven, ez az egész az én hibám. Nagyon sajnálom." Úgyhogy kívülállóként először elkezdtem az egész homoszexuális közösséget okolni. Adta magát a dolog. De miután átgondoltam, rájöttem, hogy elég nagy butaság egy egész közösséget okolni az én problémámért. Aztán elkezdtem Istent okolni. Igazából nem nagyon hittem Istenben, de úgy láttam, hogy ha valakinek a kezében lehetett ez az egész helyzet, akkor az Isten kellett, hogy legyen. Így hát Istent okoltam.

Ha a felgyülemlett fájdalmadat koncentráltan rázúdíthatod valamire, akkor a fájdalomból düh lesz. És a düh végül irtózatos erejű haraggá válik. Elkezdtem mindenre felkapni a vizet. Bárki mondott valamit, ami idegesített, már robbantam. Ütöttem-vertem a falat. Szétvertem a szobámat. Ilyesmik.

De aztán rájöttem, hogy a harag elsötétíti a gondolkodást, és megakadályozza, hogy értelmesen viselkedjen az ember. És ami még rosszabb, fájdalmat okoz azoknak, akiket szeretünk. Akkor már sokkal jobb mód a fájdalom kezelésére a sírás. Nem bánt az ember vele másokat, és nagyon-nagyon jó érzés.

Nos, egyik alkalommal a szobámban voltam, és teljesen padlót fogtam. Nagyon beteg voltam, és rengeteget fogytam. Kiabáltam, Istent káromoltam, ütöttem a falat a szobámban, amikor bejött édesapám. Becsukta maga mögött az ajtót. Apukám gyógyulófélben lévő alkoholista volt. Az Anonim Alkoholistáknál hallott egy „felsőbb hatalomról", Istenről. Rám nézett, és ezt mondta: „Tudod, Steve, én nem tudok rajtad segíteni. Az orvosok sem. Anyád sem, és te magad sem. Az egyetlen, aki most tud rajtad segíteni, az Isten." Aztán kiment a szobából és becsukta az ajtót.

Mivel éppen akkor hagytam félbe Isten káromlását, nem gondoltam, hogy a megfelelő helyzetben lennék Isten segítségét kérni… Viszont semmi más lehetőségem nem volt. Lerogytam a térdemre, és könnyekkel a szememben azt mondtam: „Oké, Isten, ha létezel, segíts nekem és én is segítek neked!"Nos, meglepően rövid idő alatt minden súlyomat visszanyertem. A T-sejt számom visszaugrott 365-re, ami elég jó. És szuper jól éreztem magam. Pillanatok alatt. És ezt gondoltam: „Oké, köszönöm Istenem! Ez szép volt! Szia."

Befejeztem a középiskolát, és egyetemre mentem. Az egyetem kezdete előtti nyáron találkoztam a koleszos szobatársammal. Egy dolgozatot kellett írni, ami meghatározta, hogy hova kerülök az egyetemen belül. Amikor befejeztem, odajött hozzám egy vékony, magas, szőke srác, és ezt mondta: „Hé, te egész normálisnak nézel ki. Nem akarsz a szobatársam lenni?" Gondoltam magamban: „Hát, izé, te nem nézel ki annak, de… Persze!" Szobatársak lettünk, és végül nagyon jó barátok. Kiderült róla, hogy keresztény. Akkoriban volt a fejemben egy kép a keresztényekről. Úgy találtam, hogy képmutató, leereszkedő, és mindent kifogásoló figurák. És úgy gondoltam, hogy kábé ez is lesz róluk a véleményem életem végéig. De a szobatársam más volt.

Diszlexiás volt, nagyon nehezen ment neki az olvasás. Észrevettem, hogy tanulás közben, ha már nagyon frusztrált lett tehát eljutott addig a pontig, ahol én már a falat ütöttem volna vagy szétverek valamit ő csak megállt, becsukta a szemét, imádkozott, nagy levegőt vett, és újból nekifogott a munkának. Ettől ledöbbentem. Azt gondoltam: „Hogy a csodába nem törsz össze valamit? Össze kellene törnöd valamit!" Nagyon lenyűgözött, hogy képes volt erre.

A szobatársam meghívott, hogy a tavaszi szünetben menjek el vele Daytona Beach-re a tengerpartra. Mialatt ott voltunk, elkezdett beszélgetni a mellettünk lévő sráccal. Először csak úgy mindenféléről beszélgettek. Aztán a beszélgetés mélyebb, keményebb témákra terelődött. Én ezt nem akartam. Sokat küszködtem ezekkel. Nagyon kemény dolog tudni, hogy tök fiatal vagy, és haldokolsz. És végképp nem akartam erről egy idegen sráccal beszélgetni a tengerparton, úgyhogy egy kis időre kivontam magam a beszélgetésből. Ők folytatták, és a barátom elmesélte, hogy keresztényként miben hisz. Úgy gondoltam, hogy arról már kialakult képem van, hogy milyen, de igazából nem nagyon tudtam, hogy miben hisz vagy hogyan gondolkodik egy keresztény. Úgyhogy megint jobban figyeltem.

Nem biztos, hogy olyan jól el tudom mondani, mit mondott, de valami ilyesmi volt: „Hiszek Istenben, persze. És abban is hiszek, hogy Isten úgy teremtett minket, hogy kapcsolatban legyünk vele. De mi nem akartunk ebben a kapcsolatban lenni, úgyhogy ellöktük őt magunktól. Ez az ellökése Istennek, vagy a lázadás mindegy, hogy aktív lázadás vagy passzív közöny az, amit a Biblia bűnnek hív. Nem szeretem azt a szót, hogy „bűn", úgyhogy inkább úgy gondolok rá, mint Isten ellökésére magamtól. Mivel ezt tettük, és mivel a vele való kapcsolatra lettünk teremtve, van büntetés. A lázadás büntetése halál: meghalunk fizikailag és lelkileg is, el vagyunk szakítva tőle." Gondoltam magamban, „Ez nagyon biztatóan hangzik".

Így hát ezt mondtam: „Viszont Isten szeret minket" Erre így válaszolt: „Igen, de igazságos is. A szeretet igazság nélkül nem jelent semmit." Ezt nem igazán értettem. Úgyhogy ezt mondta: „Gondolj arra a személyre, aki a legtöbbet jelenti számodra, akiért az életedet odaadnád. Megvan? Aztán képzeld el, hogy ellököd magadtól, és sokáig nem találkoztok. Aztán egy nap messziről meglátod őt. Elkezdesz kitárt karokkal feléje rohanni, de ő megállít és ezt mondja: „Nem, te ellöktél magadtól, emlékszel?" Most képzeld el, hogy akit ellöksz magadtól, az Isten, az Univerzumban létező legnagyobb szeretet."

Erre azt mondtam: „Hű, az tényleg nem jó dolog." Erre ő: „Hát, szerencsére a történet nem ér ezzel véget. Mivel Isten annyira szeret minket, és annyira fontosak vagyunk neki, úgy döntött, hogy kifizeti a büntetést értünk. Elküldte a Fiát, Jézust, hogy meghaljon a kereszten helyettünk. És mivel Jézus (aki Isten volt emberi testben) bűntelen életet élt, ki tudta fizetni a büntetést más helyett. Tehát helyettünk fizetett."

Aztán folytatta: „Jézus három nappal később feltámadt. Legyőzte a lelki halált, és örök életet ajánl. Így nem csupán meghalunk, hanem utána az örökkévalóságot az univerzumban létező legnagyobb szeretettel töltjük."

Erre leesett az állam. „De" mondta ő „a helyzet az, hogy annak ellenére, hogy ő kifizette a büntetést, és felajánlja ezt neked, ha te nem fogadod el az ajánlatát… szóval rajtad múlik." Még mindig nem teljesen volt tiszta az egész, de szerencsére a másik srácnak se. Szóval a barátom ezt mondta: „Oké, tegyük fel, hogy egy autót vezettek. Százhússzal, miközben 50 a megengedett. Miközben repesztesz, meglát egy rendőr, megállít, és megírja a feljelentést. Tárgyalás lesz a dologból. Bemész a bíróságra, és ahogy bemész a tárgyalóterembe, észreveszed, hogy az apukád a bíró. Ő rád néz, és megkérdezi: „Steve, megszegted a törvényt?" Te azt mondod: „Igen". „A bírság százezer forint, vagy egy hét szabadságvesztés." Lecsapja a kalapácsot és kész.

Mivel igazságos, ki kell szabnia az ítéletet. De aztán a következő dolog, amit tesz, hogy leveszi a talárját, odamegy hozzád, és odaad százezer forintot. Mivel szeret téged, kifizeti helyetted a büntetést. De neked kell elfogadni a fizetséget. Ő ott áll a tíz darab tízezressel és azt mondja: „Tessék." Ehhez hasonlóan te is mondhatod Istennek: „Nem, inkább tőled elszakítva akarom tölteni az örökkévalóságot." Ez egy olyan döntés, amit csak te hozhatsz meg."

A barátom elmondta, hogy imádságon keresztül tudjuk elmondani Istennek, hogy elfogadjuk a fizetséget. Azt mondta: „Egyszerűen elfogadhatod. Ez Isten kegyelme által van, nem kell semmit sem felmutatni vagy tenni érte. Ajándék." Ez volt az első alkalom, hogy a kegyelemről hallottam. Azt mondta: „Ez egy ajándék, amit hittel fogadhatsz el, imádságon keresztül." És felajánlotta a srácnak, hogy imádkozhatnak. És amíg a srác hangosan imádkozott, én is imádkoztam, magamban.

Attól a pillanattól kezdve teljesen új megvilágításba helyeződött az életem. Nem kellett úgy ágyba bújnom esténként, hogy vajon életben leszek-e másnap. Többé nem kellett félnem a haláltól, mert a halál nem azt jelentette, hogy egy nagy sötétségben, feketeségben végzem. Most, ha meghalok, akkor az örökkévalóságot az univerzum legnagyobb szeretetével fogom tölteni. Hihetetlenül felszabadító volt.

A szüleim is elfogadták a fizetséget. Imádkoztak Istenhez, hogy ezt elmondják neki, ugyanúgy, mint én. Az ő életük is, az enyémhez hasonlóan, teljesen új irányt vett. Lenyűgöz, ha arra gondolok, hogy megengedik, hogy elutazzak tőlük, tudva, hogy valószínűleg már csak kb. hat hónapom van hátra. És elképzelhetitek, milyen nehéz nekik „ölbe tett kézzel" nézni, ahogyan a fiuk a szemük láttára hal meg. Semmit sem tudnak tenni. De az egyetlen ok, hogy ők ezt kezelni tudják, és én szembe tudok nézni vele, az, hogy mindannyiunknak Krisztus ott van az életében.

Megadhatom a lehetőséget, hogy elfogadd Isten fizetségét érted? Ha ismernéd az AIDS ellenszerét, biztos vagyok benne, hogy felajánlanád nekem. Én tudom, hogyan lehet eljutni az örök életre, és hogy ez Isten ajándéka. Így hát megpróbálom felajánlani neked. Ha olyan dolgon mész keresztül, amit egyedül nem tudsz kezelni, és szeretnéd, hogy legyen valaki, aki melletted áll és összeszed akkor, amikor minden és mindenki ellened van, akkor kérlek, imádkozz velem most. Nem egy mágikus formuláról vagy valami kántálni valóról beszélek. Nem is valami nagy érzelmi repülésről. Hanem egy kapcsolat kezdetéről Istennel. És mint minden kapcsolat, ez is időt és ráfordítást igényel. De biztatlak: ha tényleg úgy gondolod, hogy szükséged van rá, ne hagyd, hogy az alkalom elszálljon. Az ajándék ingyen van.

Szóval, elmondok egy imát. Az ima nem attól ima, hogy becsukod a szemed, meghajtod a fejed vagy összekulcsolod a kezed vagy azt kiabálod, hogy „Halleluja!". Ehelyett az imádság inkább egyfajta szívbeli hozzáállás. Beszélgetés Istennel. Valami ilyesmit mondasz neki: „Isten, megszegtem a törvényt. Ellöktelek magamtól. És szeretnék visszamenni hozzád azáltal, hogy elfogadom a fizetségedet." Kifejezheted ezt például a következő módon: „Úr Jézus, szükségem van rád. Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten. Kérlek, gyere be az életembe, és tégy olyanná, amilyen akarod, hogy legyek. Ámen."

Nos, ha ezt őszintén elmondtad Istennek, akkor belevágtál a legnagyszerűbb kapcsolatba, amibe valaha kezdhetsz Istennel. És ez nem ér véget az imádsággal. Az Istennel való kapcsolat egy folyamat. Azt jelenti, hogy napról napra Istenben bízol, és a bizalmad kifejezéseként megpróbálod azt tenni, amiről úgy látod, hogy Ő szeretné, hogy tedd.

Voltak, akik azt mondták nekem: „A kereszténység bejött neked, és ez tök jó. Nem gondolod, hogy másoknak meg más vallások jönnek be?" Ez egy nagyon jó kérdés. Én abban hiszek, hogy Isten egyetlen utat adott, amin keresztül hozzá el lehet jutni Jézus kereszthalálának fizetségén keresztül bár más vallásokban is vannak nagy igazságok. Általában legnagyobbrészt azonban erkölcsi előírások halmazai: „Tedd ezt naponta hétszer, és ez majd közelebb visz Istenhez." De ha munkával el lehet érni Istent, akkor mennyi munka elég? Honnan tudod, hogy mikor érted el a határvonalat?

Azt hiszem, ebben különleges a kereszténység: Isten kegyelmének tényében. Tudva, hogy sosem tudjuk elérni Isten tökéletességét, támaszkodhatunk Isten megbocsátására. A cél, hogy az Ő útján járjunk, annak ellenére, hogy rengetegszer elszúrjuk. Hibázol, de tovább mégy, csinálod, bízva Isten kegyelmében. Imádkozol, olvasod a Bibliát. Meglátod, mit szeretne tőled Isten. És egy nap eléred a békességet. Lehet, hogy ez csak a halálod pillanatában lesz, de onnantól örökké tart.

Steve Sawyer 1999. március 13-án meghalt, szinte napra pontosan egy évvel magyarországi látogatása után. A Hepatitis C hatásának következtében a mája felmondta a szolgálatot. Utolsó éveiben egyetemek százain tartott előadásokat, annak ellenére, hogy az utazgatás növelte fájdalmait. Élete utolsó napjaiban szeretett volna beszélni „csak még egy utolsó egyetemen". Miért? „Ha ezeket a halálos betegségeket azért kellett megkapnom, hogy egyetlen ember megértse, hogy kapcsolata lehet Krisztussal, megérte. Az örökkévalóság fényében csak ez számít."